Kuala Lumpurba megérkezvén nagy hazajöttem-érzés fogott el, megállás nélkül mosolyogtam, és az volt a legjobb, hogy mindenki visszamosolygott. 24 óra elteltével már nem gondolom, hogy ez lenne az otthonom, de tetszik. Nagy késztetést nem érzek még az írásra, ülepedni kellene az impresszióknak, csak érzem a kedves nyomást, hogy mielőbbi beszámolót vártok tőlem. Ezért aztán kompromisszumként tanulságok helyett egyelőre benyomásokat kaptok.
A legjobb gyerekmedence Ázsiával ismerkedőknek - ezt írja a Lonely Planet Kuala Lumpurról. És mint (Portugáliát kivéve) mindig, teljes mértékben igaza is van. Ez a város tulajdonképpen New York: egyfelől hipermodren metropolisz, másfelől igazi Ázsia. Háromsávos, kivilágított autópályán lehet bejutni a városba - aztán ezek a hibátlan úttestek egyszer csak autópályától nem megszokott módon körforgalomba, vagy lámpás kereszteződésbe torkollanak. A belvárosban (ha lehet ilyet mondani) gyalogtávon belül van a világ két legmagasabb tornya (számolnom kellene, hány "legmagasabb" toronyban jártam már) és a legpuritánabb indiai bazár. Vezető nélküli metrókocsik járnak az úttestek felett, magasított pályán, hogy az állomásról kilépve, mondjuk itt, a kínai negyedben a világ legnagyobb csótányain csodálkozzam el még jobban.
Ami viszont legjobban tetszik, azok az emberek. Őszintén közvetlenek, vagy őszintén békén hagynak. Még a kaját, buszt stb. tukmáló emberek sem erőszakosak, és egyből visszamosolyognak. Szintén a Lonely Planet írta, hogy ha a malájok még lazábbak akarnának lenni, a legtöbbjüknek valószínűleg már aludnia kellene.
Nem is bírok elszakadni Chinatown-ból, ahol a szállásom van: a kínai negyed szívéből. Voltam ma Little Indiában és hasonló helyeken, de az ún. civilizációba nem vágyom vissza. Holnap elmegyek azért a Petronas Towers-hez, és egy füst alatt megnézem a felhőkarcoló-negyedet, de tényleg annyira beszippantott ez a másfajta világ, hogy még egy boltba sem nagyon megyek be, áruházban pedig még nem is voltam. Mindent csak az utcán, közvetlen ember-ember interakcióban. És ez zseniális.
Ráadásul annyira becsületesek, hogy pl. amikor első este már nem tudtam pénzt váltani, odamentem egy kínai büfé-szerűséghez, ahol el is kezdtek kínálgatni, hogy mi mindent egyek, mire jeleztem, hogy ez tökjó, de nálam már csak 4 helyi egység van, ami kevesebb, mint 240 forint. Ettől a fickó zavarba jött, szólt egy kollégájának, aki összeállított nekem egy jó kis vegetáriánus tálat, sok rizzsel, hozzá daal-t és pirított zöldbabot adott, és amikor megkérdeztem, hogy mindez mennyi, azt felete, hogy 2,50. Hát szerintem a Balatonig sem kellene elmenni, és erre minden vendéglátós azt mondaná, hogy na ez akkor PONT NÉGY.
Egyébként azt játszom, hogy csak olyat eszem, amit még sosem. És azt hiszem, elég sokáig el is tudnék itt élni ezekkel a szabályokkal.
Apropó szabály. És aztán befejezem. Egyetlen problémám az úttesten való átkelés. Eleve elég ritkán adja jelét az úthálózat, hogy gyalogosok is élnek a városban. Alul- vagy felüljáró csak a metrómegállókhoz van. Időnként vannak ugyan zebrák, de ez senki sem érdekel. Nagyjából minden másodiknál lámpa is van, ami magától sosem vált zöldre, csak ha valaki megnyomja a gombot. Vagy akkor sem. És ha mégis, akkor az egyrészt szintén senkit sem érdekel, másrészt pedig egy vicces kis zöld figura elkezd szaladni a lámpatestben, mintegy jelezve, hogy itt kérem nem csak úgy sétálgatunk. És amire felocsúdok a kis zöld fényfigura csodálatából, már nem is tartom jó ötletnek, hogy elinduljak. Mindent egybevetve, egy forgalmasabb kereszteződésen való átjutás több percig is eltarthat, ami az én időhatékonyságról alkotott európai nézeteimnek nem felel meg. Egyelőre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése