Úgy tűnik, ha megered az eső, leáll az internet. Úgyhogy a tegnapi napot megint csak most töltöm fel. Tehát:

Megérkezett Madli. Jasmin holnap jön, de róla nem tudjuk, hogy pontosan mikor, ezért ez most bizonytalan, hogy hol és hogyan fogunk találkozni.

Reggel a városban biciklizve ott találtam Nellit a reggeliző-helyén, és bemutatott Étienne-nek, aki szintén az Angkor Alapítványnak dolgozik, csak más projekten, mint mi. Étienne egy nagyon jó kis faházban lakik, és amikor mondtam neki, hogy engem az kifejezetten érdekel, mindenkit meghívott ma estére. Iszonyú jó az a hely, nincs is annyira messze, és mindenféle pálmák között élnek, kitűnő teraszokkal, ilyesmi. A szomszédjában szintén franciák laknak, úgyhogy ilyen kis európai interkulti este volt.

Étienne szimpatikus fiú, csak ma este pont olyanokat mesélt, hogy milyen kígyók marásától lehet meghalni, meg hogy ha az itteniek elütnek valakit, és az túléli, akkor inkább ott helyben lelövik, mert különben nagyon sok kártérítést kellene fizetni a gázolónak, a börtönből meg sokkal kevesebb kenőpénzért kiszabadul.

Feloldásként mutatok tipikus belvárosi utcaképet:

Siem Reap

(Ezt tegnap írtam, csak "elment az internet", ezért nem tudtam feltölteni. Az időhatározókból vonjatok le egy napot.)

Délelőtt (bár ha jobban belegondolok, délután) visszamentünk Nellivel Wat Bo-ba. Beszélgettünk valamennyire a templomszolgával: nem volt közös nyelvünk, de nagyon készséges és kedves volt. A növendékek nem voltak bent, talán ebédszünet miatt. De gyönyörű volt így nappal is. Van egy rádióállomásuk, amit itt az éterben/-ből is fogható, de most így éjfél körül nincs műsor; nektek pedig marad a http://www.watboradio.org/. Kérjétek a Like a prayer-t, és küldjétek mindenkinek, aki szereti. (Ezt persze nem gondolom komolyan.)

Később pedig Angkorba mentünk naplementét nézni (fél hattól nem kell belépőt venni), csak elromlott az idő, így villámokat néztünk. Megbeszéltük, hogy hülyeség, hogy félünk az esőtől, pontosabban az elázástól, majd megúsztuk az egészet, nem is esett, amíg hazaértünk. Kell-e mondani: Angkor szintén lenyűgöző. Csak egy fél órát tudtunk bolyongani kb., mert aztán meg zárórát hirdettek, de jó is volt így elsőre egy kis csipetet kapni csak.

Ja és láttunk majmokat! Kettő kicsi fel is mászott a biciklimre, sajnos csak az édes és a cuki szavakkal tudnám jellemezni őket, bár egy ponton aggódni kezdtem, hogy a fényképezőgépemmel vagy a napszemüvegemmel fognak-e távozni.

A déligyümölcsök pedig összehasonlíthatatlanul finomabbak éretten. Malajziában még a mangót nem ismertem fel, mert ott nem nagy, kerek és zöld, hanem kicsi, ovális és sárga. Ráadásul puhán árulják. Itt pedig arra jöttem rá, hogy a banán és az ananász is sokkal jobb úgy, ha hagyják megérni. És van még egy sor furcsaság, amihez nincs összehasonlítási alapom.

Holnap érkezik Madli, az észt kollegina, holnapután pedig Jasmin Németországból. Aztán kezdjük lassan a munkát - a legújabb verzió szerint 25-én.

Ráadás link: itt lakom! http://www.jasminelodge.com/

Bevonulásom Siem Reap-be Tuk-tuk-on és biciklin

Fantasztikus nap volt ez a mai. Reggel érkeztem Siem Reap-be: a repülőtér mint valami botanikus-kert. A sok buja növény között helyi stílusú házikók, bennük ül a Hatalom. A Hatalom nyolcan van: az első kezébe adod az útleveledet, a második megnézi, a harmadik beleragasztja a vízumot, és így tovább, míg a nyolcadik -egy hosszú pult másik végén- visszaadja neked. Komolyan. Mindemellett négyszer kellett leírnom az összes adatomat különböző nyomtatványokra, de végül beléphettem.

Kint Nelli várt, és fogtunk egy tuk-tuk-ot, avagy motoros taxit (vagy inkább egy tuk-tuk fogott minket) - isteni jó volt. De ami még ennél is jobb, hogy kb. fél órával megérkezésem után már biciklin ültem, ráadásul pont úgy, mint a helyiek: Nellit vittem a csomagtartón. Nagyon nagy mosolyokat kaptunk. (Nem tudom, írtam-e már: Nelli koordinálja itt a projektünket, meg talán még más dolgokat is.) Aztán elmentünk a piacra, és nekem is vettünk biciklit. Valami hihetetlen felszabadító, és ugyanakkor helybelivé tévő érzés ezzel az őrült tömeggel együtt tekerni. Autó kevés van (de nem annyira), motor a legtöbb, és bicikli is nagyon sok. És ezek úgy mind együtt, tehát nem halad valami gyorsan a sor, és bicivel nem páriaként a padkára szorítva kell közlekedni. Hanem ott ülsz egyből a városban. Imádom.

Ezt követően Nelli becsülettel végigasszisztálta a szálláskeresésemet: megnéztünk vagy tíz helyet, majd kivettem az elsőt... Nagyon tetszik, inkább csak a megérzéseim miatt, mint objektíven, bár utóbbit is igazolja, hogy van reggeli és wifi. Ablak mondjuk nincs, csak szellőzőrács, de így is lehidaltam egyébként, hogy micsoda színvonalas szállások vannak itt.

Na nem írok le minden percet, de a legjobb még ezután következett. Nelli elvitt a Wat Bo kolostorba esti meditációra a szerzetes-növendékekhez. Tök sötétben megérkeztünk a város egyik legöregebb templomához, a sok buddhista srác már bent guggolt, már ez is annyira hihetetlen volt, hogy én is itt ott vagyok. Próbáltam felvenni a pózukat, becsuktam a szemem, és elkezdték az imáikat vagy mantráikat kántálni. Ezt nem lehet leírni. Megindult valami a mellkasomban, és elkezdtek folyni a könnyeim. És millió gondolat kavargott közben, hogy miért lehetek én itt, hogy miért élhetem ezt ennyire át, hát szóval ez egy soha-nem-feledem élmény volt. Megyünk még :)

Második bejelentkezés

Most már biztos, hogy ázsiai voltam legalább egy korábbi életemben. Teljesen beszippantott ez az ország. Pusztán attól is mérhetetlen életöröm tölt el, hogy kimegyek az utcára, és szívom, szívom magamba az embereket, a rezgéseiket, ezt a teljesen más világot. Nem véletlen, hogy ennyire Indiába készülök már 12 éve, ennyi legalább már bebizonyosodott.

Nagyon sok mindent láttam egyébként, tegnap Kuala Lumpurban, ma pedig mellette egy kisvárosban. Tetszik, tetszik.

Első bejelentkezés, From the baby pool of Asia

Kuala Lumpurba megérkezvén nagy hazajöttem-érzés fogott el, megállás nélkül mosolyogtam, és az volt a legjobb, hogy mindenki visszamosolygott. 24 óra elteltével már nem gondolom, hogy ez lenne az otthonom, de tetszik. Nagy késztetést nem érzek még az írásra, ülepedni kellene az impresszióknak, csak érzem a kedves nyomást, hogy mielőbbi beszámolót vártok tőlem. Ezért aztán kompromisszumként tanulságok helyett egyelőre benyomásokat kaptok.

A legjobb gyerekmedence Ázsiával ismerkedőknek - ezt írja a Lonely Planet Kuala Lumpurról. És mint (Portugáliát kivéve) mindig, teljes mértékben igaza is van. Ez a város tulajdonképpen New York: egyfelől hipermodren metropolisz, másfelől igazi Ázsia. Háromsávos, kivilágított autópályán lehet bejutni a városba - aztán ezek a hibátlan úttestek egyszer csak autópályától nem megszokott módon körforgalomba, vagy lámpás kereszteződésbe torkollanak. A belvárosban (ha lehet ilyet mondani) gyalogtávon belül van a világ két legmagasabb tornya (számolnom kellene, hány "legmagasabb" toronyban jártam már) és a legpuritánabb indiai bazár. Vezető nélküli metrókocsik járnak az úttestek felett, magasított pályán, hogy az állomásról kilépve, mondjuk itt, a kínai negyedben a világ legnagyobb csótányain csodálkozzam el még jobban.

Ami viszont legjobban tetszik, azok az emberek. Őszintén közvetlenek, vagy őszintén békén hagynak. Még a kaját, buszt stb. tukmáló emberek sem erőszakosak, és egyből visszamosolyognak. Szintén a Lonely Planet írta, hogy ha a malájok még lazábbak akarnának lenni, a legtöbbjüknek valószínűleg már aludnia kellene.

Nem is bírok elszakadni Chinatown-ból, ahol a szállásom van: a kínai negyed szívéből. Voltam ma Little Indiában és hasonló helyeken, de az ún. civilizációba nem vágyom vissza. Holnap elmegyek azért a Petronas Towers-hez, és egy füst alatt megnézem a felhőkarcoló-negyedet, de tényleg annyira beszippantott ez a másfajta világ, hogy még egy boltba sem nagyon megyek be, áruházban pedig még nem is voltam. Mindent csak az utcán, közvetlen ember-ember interakcióban. És ez zseniális.

Ráadásul annyira becsületesek, hogy pl. amikor első este már nem tudtam pénzt váltani, odamentem egy kínai büfé-szerűséghez, ahol el is kezdtek kínálgatni, hogy mi mindent egyek, mire jeleztem, hogy ez tökjó, de nálam már csak 4 helyi egység van, ami kevesebb, mint 240 forint. Ettől a fickó zavarba jött, szólt egy kollégájának, aki összeállított nekem egy jó kis vegetáriánus tálat, sok rizzsel, hozzá daal-t és pirított zöldbabot adott, és amikor megkérdeztem, hogy mindez mennyi, azt felete, hogy 2,50. Hát szerintem a Balatonig sem kellene elmenni, és erre minden vendéglátós azt mondaná, hogy na ez akkor PONT NÉGY.

Egyébként azt játszom, hogy csak olyat eszem, amit még sosem. És azt hiszem, elég sokáig el is tudnék itt élni ezekkel a szabályokkal.

Apropó szabály. És aztán befejezem. Egyetlen problémám az úttesten való átkelés. Eleve elég ritkán adja jelét az úthálózat, hogy gyalogosok is élnek a városban. Alul- vagy felüljáró csak a metrómegállókhoz van. Időnként vannak ugyan zebrák, de ez senki sem érdekel. Nagyjából minden másodiknál lámpa is van, ami magától sosem vált zöldre, csak ha valaki megnyomja a gombot. Vagy akkor sem. És ha mégis, akkor az egyrészt szintén senkit sem érdekel, másrészt pedig egy vicces kis zöld figura elkezd szaladni a lámpatestben, mintegy jelezve, hogy itt kérem nem csak úgy sétálgatunk. És amire felocsúdok a kis zöld fényfigura csodálatából, már nem is tartom jó ötletnek, hogy elinduljak. Mindent egybevetve, egy forgalmasabb kereszteződésen való átjutás több percig is eltarthat, ami az én időhatékonyságról alkotott európai nézeteimnek nem felel meg. Egyelőre.

Az úttesten való átkelésnek a leghatékonyabb módja, ha csatlakozom egy helyihez, és akkor indulok, amikor ő.

Búcsú a Gödörnél, a fűben

Jelentem, búcsúztatásom 90 százalékos telihold mellett, az ifjúsági munka szakmai módszertani központja és privát életem fontos szereplői, A pulóver, valamint tíz évvel ezelőtti önmagam jelenlétében megvalósíttatott. Utóbbi a minden szeptember elején jelen lévő, egy-két-há-négy-öt-vös-lóóráánd-tudomány-egyetem kezdetű rigmust skandáló bölcsész gólyákat jelenti. Még ötöt alszom itthon, a hatodikat már egy ázsiai fapadoson, ajjaj.

Kiha_Ini_es_élyes, Avagy hogy is van ez?

Tehát: hogy is kerül az európai ember ázsiai országba? Adná magát az egyszerű és jelen esetben közhelyes magyarázat, hogy mint a fecske, aminek csak annyi a szépséghibája, hogy ők inkább Afrikába mennek (bár nem csak). És van egy másik lehetőség, a GLEN pályázat. Ennek részletes bemutatásától most tartózkodnék, már csak annak okán is, hogy ezt jópáran megtették már előttem. Például a Magyar Önkéntesküldő Alapítvány, a hálózat magyar tagja:http://www.hvsf.hu/mi-a-glen.html

És az ő egyik korábbi önkéntesük: http://zoli-onkentes.blogspot.com/2008_10_01_archive.html(az oldal alján)

Jó böngészést!

Bánk is not dead

Ha nem lenne még Fecske nevű szórakozóhely Budapesten, biztosan megnyitnám a Mintafecskét.